A kilencedik hét +1 őrült nap – Van meló 2.

Hát micsoda hét volt ez! És aztán micsoda hétfő! Őrület! De kezdem az elején…

Ez a munka előtti utolsó szabad hét elég mozgalmasra sikerült. (Aztán majd kiderül a végére, hogy tényleg ez lesz-e a munka előtti utolsó hét, és hogy ennél sokkal több dolog történhet akár néhány óra alatt is…)

A munkakezdéshez sikerült mindent elintéznem, az orvosi vizsgálat egy részét én fizettem, ezerhétszáz forintot, más kiadásom ezzel kapcsolatban nem volt.
Megint jutott a hétre egy “titkos megbízás”, így el kellett mennem fodrászhoz, és most engedtem, hogy kibontakozzon: vagy 15 centit vágott a hajamból. Gondoltam, kipróbálom, milyen, ha egyenesre van vágva, hát most rájöttem, hogy miért nem volt ilyen fazon már vagy száz éve: sok és vastag szálú hajam van, és alapból teljesen kezelhetetlen (legalábbis elég sok időráfordítással jár, hogy bárhogy kinézzen), nem még ha egyenesre van vágva. Igyekszem nem elveszíteni a türelmem és újra beülni a székbe, hogy tépett fazont kérjek, bár az előző kört hetven százalékban megtérítik, és amúgy is be volt tervezve egy hajvágás, igaz csak őszre, és kérdőjellel…

Tettem egy, a kihívásom szempontjából eléggé megkérdőjelezhető dolgot: kicsit felturbóztattam a szempilláimat… Volt már így egyszer négy hónapig, szerettem, de aztán nem tudtam oda járni, ahol csináltattam, máshol pedig nem akartam. Most viszont újra itt vagyok, úgyhogy rászántam magam (és egy bizonyos összeget)… Igen, ez konkrétan nincs a tiltólistán – mondjuk sok minden nincs rajta -, de ez nem lehetne kifogás. Mégis, ez egy kis önbizalom-tuning nekem, plusz nem kell szempilla-göndörítőt, szemfestéket és szempillaspirált használnom. (És nem mellesleg nem folyik le a festék, hogy úgy nézzek ki, mintha bemostak volna egyet… 😀 )

Most, hogy már van munkám, kicsit többel akartam beszállni a háztartás költségeibe, ezért most többet költöttem élelmiszerre, mint eddig, plusz gyógyszertárban is voltam (itt részben egészségpénztári kártyával fizettem).

Aztán szombaton újra felkerekedtem, és kimentem a zsibvásárba, most nem ment olyan jól, mint a múltkor, de azért nem panaszkodom: nyolcezer-ötszáz forinttal tértem haza.

Tesóm el akart hívni moziba, a Rossz Anyák című filmre, aztán mivel a munka miatt tréningre kell utaznom, szomorúan nyugtázta, hogy hát, ebből sem lesz semmi. Úgyhogy megleptem (kábé öt percig tartott, mire kitalálta, hogy mire készülök), és szombaton elvittem én őt (ha már úgyis lesz munkám, plusz “kaszáltam” a zsibvásárban, plusz a mozi esetleg időnként megengedett). Aztán bementünk még a drogériába (csak olyat vettem, ami elfogyott és ezért pótolni kell: vattakorong, szösztelenítő henger és kézfertőtlenítő gél) és a szupermarketbe élelmiszerért, így egész nap összesen nagyjából a délelőtt megkeresett összeget költöttem el. Nem is rossz! 😉

A vasárnapom készülődéssel telt, szépen KonMarisra hajtogattam a ruháimat (próbaképpen, egyébként a szekrényemben még csak a pólóim vannak így hajtogatva), kis flakonokba töltögettem a fürdőszobai dolgokat, és bepakoltam a táskámat a másnapi indulásra.

Egyszer csak azonban egy vékony kis hang elkezdett egyre hangosabban szólongatni az emlékezetem legmélyéről, mert a szombati mozizáskor tesóm elejtett egy fél mondatot, miután a régi kollégája munkát ajánlott neki, ő azonban most a két pici miatt nem  tud dolgozni: “Nemhogy elvállalnád te!” Persze én az ilyesmikre csípőből azt szoktam válaszolni, hogy “Á, nem…”
De ahogy az a vékony kis hang egyre erősödött, elkezdtem játszadozni a gondolattal: mi lenne, ha nem megint egy kereskedelem/vendéglátás/iroda tengelyen mozgó, kétműszakos munkám lenne havi 140 nettóért, mi lenne, ha sokkal lazább, szabadabb lenne az életem és belekóstolnék valami teljesen új dologba, ami félelmetes ugyan, mert csomó olyan dolgot tartalmaz, amit még soha nem csináltam, de annyira izgalmas, és teljesen más világ, háromszor annyi fizetésért… Tesóm már dolgozott ebben, és ha nem gondolná úgy, hogy meg tudom csinálni, akkor nem vetette volna föl az ötletet.
Úgyhogy rákérdeztem, telefonált kettőt, és kilencvenvalahány százalékban tutinak tűnt a dolog. Biztos választ azonban csak hétfő délelőttre ígértek. Itt jött a kérdés, hogy mi legyen a vendéglátós melóval, amit másfél hete vállaltam el, azóta készülök rá, és már becsomagoltam, mert másnap utazom, kezdenem kéne a munkát… Mivel nem akartam két szék közül beesni az asztal alá, ma reggel fogtam a cuccomat, és elindultam a tréningre. Nagyon reméltem, hogy az a telefon – akár igen, akár nem a válasz – megérkezik, mielőtt beérek a szállásra és az irodába… De nem. Akármennyire utálom bonyolítani a dolgokat, az élet megteszi helyettem sokszor. Becsekkoltam, és már elkezdtük az ismerkedést, majd negyven perc múlva hívott tesóm. Így hamar le is léptem ebédszünetre, és végre megérkezett a várva vált válasz: igen, menni fog az a másik meló, két hét és lehet kezdeni! Hihetetlen érzelemkavalkád volt bennem, egyrészt kirobbanó öröm a rám váró megbízás miatt, másrészt őrült izgalom a rám váró újabb változások miatt (megint költözés, felkészülés), nem beszélve a páni félelemről a kolléga miatt, aki rám várt, hogy visszatérjek ebédszünetről, és akinek el kellett mondanom, hogy ennyi volt, én egy órát töltöttem a cégnél, köszönöm, de most mennem kell. Nem, végül nem léptem le szó nélkül (bár megfordult a fejemben, hogy megfutamodok…). Visszamentem, és nagy vonalakban elmondtam, hogy miről van szó. Sajnálom, mert én komolyan gondoltam és teljesen odatettem magam, és ha nem jön ez a másik lehetőség, lehet, hogy éveket húztam volna le itt is teljes odaadással… Nagyon szimpatikusak voltak, az első telefonhívástól az e-maileken és most a találkozáson át a búcsúig, de azt hiszem, megértették. Jó lett volna, ha két nappal korábban jön a másik megkeresés, de szerencse, hogy nem egy héttel később érkezett… Így hát mentem is, meg nem is, dolgoztam is meg nem is, aztán öt óra vonatozás után hazatértem, hogy gyorsan továbblépjek egy még izgalmasabb fejezethez!

Mindezek fényében nem csoda, hogy ma belehúztam az “értelmetlen” költekezésbe: vonatjegy oda-vissza, tömegközlekedés, tízórai, ebéd, és hazafelé még egy újabb pezsgőt is vennem kellett, hogy ünnepeljünk. 😀 Aztán itthon közölte a családom, hogy tévedek, ha azt hiszem, hogy ezzel az új munkára koccintunk… Az majd a következő lesz, ez most a “mégsem ott fogsz dolgozni”pezsgő… 😀

 

Advertisements

Szólj hozzá!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s