Zsibvásár

Épp egy éve már, hogy egy nagy szortírozás után – melyet nemcsak otthon, hanem a szülői házban lévő régi szobámat is bevonva (itt voltak ám “kincsek” 😀 ) csináltam -, kinéztem egy hétvégét, amikor zsibvásárt tartottak a közeli faluban, és felkerekedtem. Előtte is rendszeresen csináltam kisebb-nagyobb selejtezéseket otthon, de csak ruhákat szedtem össze és vittem el a városban kihelyezett gyűjtőkonténerekbe. Aztán eszembe jutott, hogy a kiválogatott holmikból akár egy kis “zsebpénzre” is szert tehetek, ezért úgy döntöttem, hogy mielőtt eladományozom vagy kidobom őket, teszek egy kísérletet, hátha más még pénzt is hajlandó adni értük.

zsibvásár

Forrás: Pinterest

Gondoltam rá, hogy így kevesebb cuccot tudok eljuttatni a rászorulókhoz, de akkoriban ütötte fel a fejét a hír, hogy azokból a bizonyos gyűjtőkonténerekből a valóban nélkülözők csak a szinte használhatatlan holmikat kapják meg, a többi pedig mind turkálókban végzi – akkor miért más csináljon boltot a dologból és ne én? Másrészt már volt egy körünk az egyik segélyszervezethez: nekiindultunk át a városon zsákokkal, gyalog, mert autónk még nem volt, aztán zárt ajtó és egy kiírás fogadott, hogy határozatlan ideig az átvétel szünetel…

Szóval a tavalyi vásárra ruhákat, kiegészítőket – cipő, táska, ékszer -, könyveket és kisebb díszeket, használati tárgyakat vittem ki, és hatezer forintot kerestem reggel hattól délig. Nagyon örültem neki, mert számomra fölösleges dolgoktól szabadultam meg (legalábbis nem hiányoltam semmit az eladott dolgok közül az elmúlt egy évben), tehát kicsit több hely lett a szekrényeim(b)en, és még pénzt is kaptam értük. Pedig nem egy túl jó hétvégét fogtam ki, emlékszem, azt mondták akkor a vásározók, hogy máskor sokkal többen és sokkal többet szoktak vásárolni…

Nem terveztem, hogy idén is lesz egy köröm, de így alakult, és végül olyan jól sikerült, hogy már ki is néztem a következő dátumot, és szóltam a családomnak, hogy kezdődhet a lomtalanítás. 🙂

A költözés miatt egész szépen és átláthatóan egyben van most minden “vagyonom”: a kölcsönszobámban csak a legfontosabbak és legszükségesebbek, a többi pedig a garázsban zsákokban és dobozokban, így csak át kellett néznem egyenként mindet, és kiválogatnom, amire már nincs szükségem. Ezen kívül volt még a garázsban néhány zsák kiselejtezett ruha, cipő és táska, amit korábban (a költözések előtt) szedtünk össze közös erővel itt a szülői házban, voltak benne nagyon régi holmik is, így gyerek, nő és férfi, húsztól hatvan éves korig válogathatott belőle.

Összesen fél zsák cipőt és ugyanennyi ruhát pakoltam össze, de – tanulva a tavalyi vásárból, amikor 30 fokban kiraktam a tollkabátot és társait 😀 – csak nyáriakat vagy legfeljebb vékony pulcsikat. Aztán volt még egy fél ilyen zsáknyi táska, négy papírdoboznyi könyv, és ékszerek, illetve kisebb díszek, dekorációk (műanyag tányéralátét, fotókeret, kínálótál, stb.) egy nagy átlátszó dobozzal.

Nekem nem tűnt úgy, hogy sokkal több nézelődő lett volna, mint tavaly, de hogy sokkal többet vásároltak, az biztos! Most is kb. hattól délig voltam kint, kicsit felhősnek indult a reggel, de aztán kisütött a nap, a végén már nem nagyon volt árnyék, úgyhogy akkor kezdtem összepakolni – de legalább barnultam kicsit; szuper, így szoláriumra sem kell költenem 😀 . Hét körül volt egy komoly vevő, aki eladásra vásárolt: elvitt 8 pár cipőt, 30 darab pólót, 10 db ékszert és néhányat a díszek közül, mindezért 7500 forintot fizetett, ami ha darabárat számolok, nem tűnik soknak, viszont megint azt kell hogy mondjam: ezek a dolgok csak álltak és vártak otthon a szekrényben, nem fognak hiányozni, én viszont kaptam helyettük pénzt és szabad polcokat (na jó, ez túlzás, szabad polcaim még nincsenek, de kiürült néhány zsák és doboz)! Szóval bevétel szempontjából már ekkor jobban álltam, mint a tavalyi vásár végén, és még csak eztán jött a java…

Elvittek néhány könyvet: volt köztük szinte teljesen új, egyszer “használt”, ami talán még most is sikerlistás a könyvesboltban (elolvastam, tetszett, de nem fogom újraolvasni, és továbbajándékozni sem akartam senkinek), volt egyszer átlapozott szakácskönyv (ajándékba kaptam, de valahogy nem az én stílusom, sem a szerkesztés, sem a receptek alapján), ezeket ezer forintért adtam. Volt néhány Fejős Éva könyv, még a legelső kiadások, ezeket ötszázért adtam, a hülyének is megérte, legalább hárman csak azért nem vettek belőle, mert nem tudták, hogy melyik van már meg nekik otthon. Ezen kívül régebbi regények, nyelvkönyvek, receptfüzetek voltak (köztük néhány antikváriumból való), ezekért háromszázat kértem.

4-5 darab ezer éves táskától is megváltam, aztán egy teljesen új pénztárcára kezdett alkudozni egy úriember. Én 500-at mondtam rá, és nem engedtem: ajándékba kaptam, nem volt rossz, de túl szűk volt a papírpénznek kialakított hely, mégis inkább megtartottam volna, minthogy egy kétszázast dobjon érte. Először azzal jött, hogy már megvett előtte egy táskát, de mondtam, hogy már abból is kapott kedvezményt, úgyhogy ennyi volt. Aztán elkezdett nyomulni meg bókolni, de ez sem hatott meg, végül mikor még fel is hívta a figyelmemet, hogy ennyi bók után igencsak engedhetnék az árból, viccesen közöltem vele, hogy így már aztán végképp nem… 😀 És nem gondoltam volna, de bejött a taktikám: elvitte 500-ért. 😉

Egy darab férfi farmer keveredett a ruhák közé, és nem gondoltam, hogy ennyire népszerű lesz (pedig még a gombja is hiányzott): meg akarta venni egy férfi, de mivel nem volt biztos a méretben, mondtam, vigye el, próbálja fel, ha nem lesz jó, visszahozhatja, és visszaadom az árát. Közben kiderült, hogy másnak is arra fájt a foga: ott álltak mögötte, és azt lesték, hogy hátha visszateszi, de így kénytelenek voltak várni, hogy ha esetleg nem lesz jó a méret, visszahozza… 😀 Hát, bejött, szerencséjükre a delikvens nem hazáig ment felpróbálni a nadrágot, és tíz perc múlva visszajött, úgyhogy újra gazdát cserélt, de a lényeg, hogy én megszabadultam tőle.

A legviccesebb a négy térdvédőre (tesómmal gimiben röplabdáztunk) történt alkudozás volt: én háromszázat mondtam, amikor az árat kérdezték, aztán a fiatalember azt mondta, hogy egy ezresért elvinné mind a négyet… Kicsit csodálkoztam, de persze rögtön beleegyeztem, főleg mert én a háromszázat egy párra értettem, tehát hatszázért odaadtam volna a kettőt, így meg ezer forintot zsebeltem be értük.

Itt elgondolkodtam kicsit, hogy talán túl olcsón adom a dolgokat, de nem meggazdagodni akarok ebből, és bár az sem rossz, hogy hoz némi pénzt a konyhára, a lényeg, hogy megszabadulok egy csomó limlomtól. Ha olyan árat mondok, amit sokall a vásárló, nem viszi el, és lehet, hogy aznap már nem is néz rá más, hozatom vissza haza, és nulla forintot kaptam érte, ha viszont olcsónak gondolja, elviszi – bár lehet, hogy még így is alkudni fog belőle… Két alkalom után nem lettem szakértő, és talán rosszul gondolkodom, de azt hiszem tavaly az első kipakolásomnál az is baj volt, hogy tényleg csak a “selejtet” vittem ki és pénzt akartam vele keresni, most viszont jobb minőségű dolgokat is vittem, amik szépen mutatnak ugyan a polcomon, de soha nem nyúlok hozzájuk, és én helyet, teret akarok, nem pedig egy múzeumot. Ha még valami csurran-cseppen is ebből az egészből, hát az csak hab a tortán!

És ezen a vásáron kereken 25.000 forint lett az a bizonyos hab!!!

Advertisements

Szólj hozzá!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s